Volt 2 gyönyörű és 2 nehéz évem 2018 augusztusa és 2020 augusztusa között. A sors játéka, hogy mindez egyszerre. Volt 2 gyönyörű, mert a munkám miatt ezt a két évet töltöttem Minszkben, a belorusz fővárosban. Hamar rájöttem, hogy Minszk az én városom. Máig emlékszem, ahogy fokozatosan belesimultam az ottani slow life-ba, a beloruszok kedvességébe, mosolyába. Magamban hordozom még a parkok csendjét, futás közben a sirályok és a kacsák hangját, az őszi ködöt, a lakásom fapadlójának a nyikorgását. Volt 2 nehéz évem, mert mindezt egyedül, a családom nélkül kellett végig csinálnom. Büszke vagyok rá, hogy sikerült.

Sokáig gondolkodtam, mit tegyek az emlékeimmel. Őrizhetném dobozban és a lelkemben. De az utóbbi időszak politikai eseményei arra ösztönöztek, hogy osszam meg őket. Határozottan nem politikáról akarok írni, a sztereotípiákon túli mindennapokat szeretném megmutatni. Azt, ami nem látható addig, amíg személyesen nem mész oda.

Alhierd Bacharevic, belorusz publicista írta az alábbi sorokat:

„A belarusz forradalom kísértet-országunkat nem egyszerűen jellegzetessé, de hallhatóvá, láthatóvá, mások számára is fontossá tette. Érdekessé, majdhogynem valódivá. Hála a Belaruszból érkező híreknek, a világ végre arccal fordult felénk…. Csoda történt. „Hű, de érdekesek vagytok! Ezt nem is tudtuk. Azt gondoltuk, hogy nem is léteztek. Ki hitte volna?” És tessék: Belarusz beírja magát a világtörténelembe.” (Fordította: Bárász Péter)

Igen, Belarusz tényleg érdekes. Én ezt az arcát fogom megmutatni! Tarts hát velem!