Vlagyimir Korotkevics a 20. század egyik legnépszerűbb - ha nem a legnépszerűbb - belorusz írója. Ahogy jómaga is sokrétű és színes egyéniség volt: publicista, író, költő, műfordító, dramaturg, rendező, aki a szovjet időszakban belorusz nyelven publikált, úgy a művei is egy ismeretlen, de annál izgalmasabb világba kalauzolnak.

Vlagyimir Korotkevics 1930. november 26-án született a Szovjetunióban, azon belül a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságban. Ősei kisnemesek voltak, a családi legenda szerint egyik rokona aktív szervezője és résztvevője volt az 1863-ban kitört, úgy nevezett januári felkelésnek, mely a legjelentősebb litván-lengyel felkelés volt az Orosz Birodalom ellen.

Szemléletére és írásaira meghatározó erővel hatott anyai nagyapja, aki a gyermek Korotkevicsnek belorusz népi legendákat és meséket mondott, neki köszönhetően szeretett bele a történelembe és a természetbe. A karizmatikus nagyapa több regényében is megjelenik.

Az írónak már a korai műveiben is meghatározó a belorusz történelmi múlt és a belorusz folklór, amit lágy líraisággal és nagyon kedves humorral ötvöz. Korotkevics az első belorusz író, aki mondanivalóját, a belorusz folklórt és történelmet a történelmi krimi műfajában írta meg. Ennek legsikeresebb és méltán legnépszerűbb eredménye a Sztah király szörnyű vadászata című regénye.

Magyar nyelven 2023-ban az Aposztróf Kiadó gondozásában jelent meg Korotkevics regénye, Dr. Horváth Iván műfordító fordította azt az orosz változatot, mely már pontos fordítása az eredeti belorusz szövegnek, nem cenzúrázott.

Sztah király szörnyű vadászata egyszerre romantikus történet, izgalmas krimi és keserű korrajz.

A történetet maga a főhős, Andrej Beloreckij meséli el. A regény a 96 éves néprajztudós ifjúkorában, 1888 őszén játszódik az Orosz Birodalom Észak-nyugati Kormányzóságában, mely a Lengyel-Litván Nemzetközösség felosztását követően került orosz fennhatóság alá.

A fiatal Beloreckij egy őszi viharban, a vad, mocsaras vidéken eltéved és a Janovszkij család kastélyában talál menedéket. A kastély úrnője, a 18 éves Nagyezsda Janovszkaja, a család utolsó sarja. A romos kastélyban él, ahol várja a korai halálát, mert őse egykoron elárulta és megölte Sztah királyt. Azóta átok ül a családon, bűneikért huszad íziglen kell halállal lakolniuk. Nagyezsda a huszadik generáció képviselője, vele kihal a Janovszkij família. A lány ijesztő szellemekről mesél, akik előrevetítik a közelgő véget. Beloreckij nem hisz a szellemekben, a kastélyban marad, hogy kibogozza a szálakat. Találkozik a Kisemberrel, egy apró termetű, nagyon hosszú ujjú lénnyel, aki éjjelente bekukucskál az ablakon; a Kék Asszonnyal, aki olyan, mint egy ősi arckép, és akire Nagyezsda is nagyon hasonlít. De üldözőbe veszi az éjjelente megjelenő néma lovasokat is a mocsárvidéken. Közben pedig bemutatja a belorusz vidék hanyatlását, a belorusz parasztok sanyarú sorsát, a kisnemesek ostoba és önpusztító életvitelét.

A regény története egy igazi krimi sodró lendületével halad. A végére minden titokra fény derül, és a fiatalok is egymásra találnak.

Nem alaptalanul írják belorusz irodalomkritikusok, hogy a regény emlékeztet Arthur Conan Doyle Baskerville-i kopó című alkotására. A történet alapja itt is egy családi átok, a misztikus eseményekről pedig kiderül, hogy nem mások, mint egy bűnözői összeesküvés. Az angol regénytől eltérően Korotkevics esetében fontos szál a belorusz nemzeti sajátosságok bemutatása. A történet szerves része a nemzeti ételek, szokások, öltözetek, táncok, de még egy mára eltűnt lófajta bemutatása is. Mindezt úgy, hogy a történet sodrását, izgalmát egy pillanatra sem lassítja a szerző. A mű élvezeti értékéhez hozzájárul az igazán színvonalas műfordítói munka is. Bizonyára nem volt egyszerű feladat úgy fordítani a művet, hogy annak az igazi „belorusz lelke és hangulata” is megmaradjon. Ahogy Beloreckij idejében, vagy Korotkevics életében, napjainkban is különös aktualitása a regénynek Belarusz függetlensége, nemzeti identitásának megőrzése.

Utálom a kötelező dolgokat. Viszont amint lehetőséggé válnak, azonnal érdekelni kezdenek. Így vagyok a látnivalókkal is. Soha nem fogom azt írni, hogy Minszkbe érkezve kötelező látnivaló bármi is, de törekszem olyat javasolni, ami valóban élményt ad. Ezek közé tartozik a Szépművészeti Múzeum is. Könnyű megjegyezni a címét: Lenin utca, ahol a Karl Marx utca keresztezi:-)

Az 1939-ban alapított múzeum meglepően gazdag gyűjteménnyel rendelkezik. Természetesen a Louvre még nem szerepelteti a SWOT-analízisében a veszélyek között, de számomra sok kedves alkotás látható egy profin vezetett múzeumban. Elhatároztam, ha egyszer nem figyel a teremőr, megsimogatom az orosz tájképfestő, Siskin egyik képét, hogy tényleg puha-e a moha rajta. Van néhány Ajvazovszkij kép is. Ha valaki nem ismeri, nézzen utána, a legszebb képeket Ajvazovszkij festette a tengerről. Időtlen időig tudom őket bámulni.

Sajnos a legismertebb belorusz festő, Marc Chagall képeiért szülővárosába, Vityebszkbe kell elzarándokolni, Minszkben alig néhány található. Időszakos kiállításokat rendeznek az alkotásaiból a Szépművészeti Múzeumban is, de az szerencse kérdése, hogy akkor járunk-e arra. Ha világjáró vagy, számos helyen találkozhatsz Chagall alkotásaival. Tudtad, hogy a Párizsi Grand Opera mennyezetének festményeit az 1960-as évek első felében Chagall készítette? Tudtad, hogy az angliai Tudeley, a németországi Mainz és Svájcban Zürich templomaiban az ólomüveg ablakok szintén Chagall munkái? De a jeruzsálemi Hadassza zsinagóga ablaküvegei is őt dicsérik. Ha Chicagóban a Nemzeti Könyvtárban sétálsz, nézz jól a lábad elé, a mozaiklapok Chagall-művek! Chagall könyvillusztrációkat is készített; többek között Gogol Holt lelkek című könyvéhez, La Fontaine meséihez és a Bibliához készített rajzokat.  

Mint sok minden másban, a múzeumpedagógiában is nagyon kreatívak a beloruszok. Legutoljára azért jártam végig a termeket, mert a híres festményeket gyerekek festették meg. Ott van a falon az eredeti, alatta a gyermekszemmel elkészített kép. Remekül szórakoztam:-) Bevallom, gyakran betértem a múzeum kávézójába is. Részben 10-15 rubelért (1500-2000 forint) kétfogásos ebédet kaptam itallal, másrészt, olyan menő ilyen helyen ücsörögni és kávézni.

Hőségriadóban nem az órákat, a perceket számolom a hidegfront érkezéséig. Jelenleg úgy tűnik, hogy a hátralévő idő a lehűlésig a végtelennel egyenértékű. Ilyenkor végképp elfog a nosztalgia Minszk iránt, ahol ha nyáron a hőmérő higanyszála eléri a 24 fokot, a helyiek halni készülnek a hőségtől. Az ilyen forró nyári napokon hideg céklalevesen élnek. A holodnyik (a hideg céklaleves becsületes neve) igen távoli rokonságot mutat az ukrán vagy az  orosz céklalevessel, melyet borscs néven ismerünk. Közös nevezőjük a cékla, de ennyi és nem több. A holodnyikban az a jó, hogy alig kell főzni, hidegen fogyasztandó, és ebben a melegben megunhatatlan.

A hozzávalók:

1 jó közepes cékla;

1 csokor friss kapor;

2 tojás;

6 szál újhagyma;

10 fej retek;

2 uborka;

сitromlé és só;

350 gramm tejföl (ha diétázol kefir is lehet);

2,5 liter víz.

Elkészítése:

Főzd meg a tojást és a céklát, hagyd kihűlni nőket, majd pucold meg a tojásokat és hámozd meg a megfőtt céklát.

A céklát szeleteld fel julienne-vágással.

Mosd meg az uborkát és a retket, reszeld le nagy lyukú reszelőn.

Szeleteld fel a hagymát és a kaprot vágd apróra.

Egy lábasba tedd bele az összes zöldséget, add hozzá a tejfölt, sózd meg! Jól keverd össze, öntsd fel a vízzel, add hozzá a citrom levét és a kaprot. Hagyd legalább 30 percet állni a hűtőben, tálalás előtt vágd 4 felé a tojást és azzal tálald!

Saját megjegyzés: Belaruszban meglehetősen magas a tejfölök zsírtartalma, ha igazán jót akarsz, itthon is válassz magasabb zsírtartalmút!

A szláv népek most ünneplik a nyárközép éjszakáját, az ünnep neve Iván Kupala éjszakája. Ezen az éjszakán nem szabad aludni, mert a természet összes gonosz szelleme megelevenedik: boszorkányok, vérfarkasok, szellemek és gonosz varázslók vesznek körül bennünket. Közöttük is a leggonoszabb maga Iván Kupala, a kegyetlen vízi szellem. Fürödni ezen az éjjelen nem is ajánlott, mert Iván Kupala magával ránthat a vízbe.  Fürdés helyett viszont melegen ajánlott a  tűzugrás, mert megtisztít és boldoggá tesz.

Ha túl vagy a tűzugráson, gyűjtsél gyógynövényeket és keresd meg a páfrány virágát! Az ezen az éjszakán gyűjtött gyógyfüvek egész különleges gyógyító erővel bírnak, ezért a lányok koszorút fonnak belőlük. A legszerencsésebbek pedig megtalálják a páfrány virágát, ami csak ezen az éjjelen virágzik, és kakasszóra el is hervad. Aki meglátja a virágot, azt szerencse kíséri majd az életében, és aki leszakítja, annak attól a perctől kezdve minden kívánsága teljesül. Rossz hír, hogy a páfrány virágát csak a fiatalok láthatják�

Minszkbe költözésemkor hihetetlen gyorsasággal kellett lakást találnom. Az idő rövidsége mellett a városrész is kötött volt. Minszk nem Párizs, London vagy éppen Berlin, így elsőre nem tűnt akkora kihívásnak a dolog. De tévedtem. Hiába figyeltem árgus szemekkel a hirdetéseket, ha felbukkant egy elfogadható lakás a vágyott körzetben, mire felhívtam az ingatlanügynökséget, a lakás már foglalt volt. A sokadik kudarcom után úgy döntöttem, írok az ingatlanügynökségeknek, hogy ajánljanak egy olyan lakást, amit még nem hirdettek meg. Be se tegyék a hirdetésbe, én viszem.

Csodák csodájára hamarosan érkezett is az ajánlat. A lakás szép volt, bár lényegesen nagyobb a vágyottnál. De vittem, mint a cukrot, mert egyre jobban fenyegetett a hajléktalanság réme.

Megérkeztem hát Minszkbe egy soha nem látott 5. emeleti lakás boldog bérlőjeként. A tulajdonos és az ingatlanügynök már a lakásban vártak. A taxi behajtott az udvarra, és azonnal tudtam, hogy visszavonhatatlanul belecsöppentem a Back in the USSR életérzésbe. Miközben a bőröndjeimet becibáltam a lépcsőházba, fülemben vadul dübörgött a Beatles slágere, „Vissza a Szovjetunióba”. Álltam a patyolattiszta lépcsőházban, körülvettek az 50-es évek, a hatalmas belmagasság és az emelet közötti dupla lépcsők. Egyetlen dolog hiányzott: a lift, melynek hiányáról diszkréten hallgatott az ingatlanos. Így hát gyalog nekivágtam az 5. emeletnek. Minden lépcsőforduló tartogatott meglepetéseket. Hol egy könyvespolc zsúfolásig könyvekkel, hol egy kisebb fajta tárlat rajzokból és festményekből, hol szépen ápolt cserepes növényekből kialakított kertecske.

Az ajtóban Ljudmilla, a tulajdonos mamája fogadott, akitől két éven keresztül úgy féltem, mint a tűztől, de a lakás szerelem volt első látásra.

Minszk az egyetlen európai főváros, ami szinte a nulláról épült fel a 20. század második felében. Az én utcám Janka Kupala belorusz költő nevét viseli, és stílusosan a Partizán városrészben található. A ház, ahol laktam, rögtön a háború után épült. Az építkezéskor még fafödémet használtak, ahogy járkáltam a lakásban, egyes részeken lehetett hallani, ahogy nyikorog. A ház falai olyan vastagok, hogy bekucorodhattam olvasni az ablakpárkányra. Voltak persze szokatlan dolgok. Itt még nyaranta 3 hétre szünetel a melegvízellátás karbantartás miatt. Ez még 30 fokban se vidám, de Minszkben nem a forró nyarak a jellemzőek. Cserébe viszont takarékosak a fűtéssel, így hamar megszoktam, hogy szeptember végétől május végéig úgy felöltöztem otthon, mint Amundsen a sarkkutató.

A ház három lépcsőházból áll, melyek láthatóan nem egyszerre épültek, valamikor az 50-es évek elején-közepén építették össze őket, de mind magasságban, mind stílusban eltérőek. Ami közös a három lépcsőházban, hogy alapvetően akadémiai professzorok, kutatók, írók, művészek, magas rangú állami hivatalnok kaptak itt bérlakásokat.

Az ablakom alatt állt egy sor gesztenyefa, a lépcsőház udvari bejáratánál pedig egy emléktábla, ahol időnként valaki virágot helyezett el. A tábla szerint az udvar minden fáját a 20-as évek komszomolistája, a sztálingrádi ütközet résztvevője, A. A. Alipov ezredes ültette. Az Alipov család Kijevből költözött Minszkbe, a nagymamát élete végéig kínozta a honvágy. A fiatal Alipov az egész udvart gesztenyefákkal ültette be, hogy a nagymamát Minszk belvárosában legalább a fák emlékeztessék Kijevre. Mára a fák - ha nem is az égig - de legalább az én 5. emeleti konyhaablakomig nőttek. Én a gesztenyefákat, Belarusz pedig a Szuvorov Katonai Iskola megalapítását köszönheti Alipovnak. A II. világháború befejezését követően Alipov a Belorusz Nemzeti Tudományos Akadémia pártfőtikár-helyettese lett. Az unokája is sokáig a szomszéd lépcsőházban élt.

Belaruszban ismeretlen a közös képviselő fogalma, de még van kommunista szombat, amikor a lakók a közös udvart a tavasz beköszöntével kitakarítják. A jó fej szomszédok összefognak, gyűjtenek pénzt, virágot ültetnek, megszépítik az udvart és az életedet. És itt nem tépik ki a virágot, törik le a kerti kutyát (kerti törpe belorusz változata), viszik el a tavacskánkat.

Az ortodox vallásúak ma kezdik a nagyböjtöt, kedden ünneplik a Zsíros keddet. Ahogy nekünk, katolikusoknak, Torkos csütörtökünk van, úgy nekik Zsíros keddjük. Mifelénk a  hagyomány szerint a farsangi időszak végét jelentő húshagyó kedd után hamvazószerdával indul a böjt. Azonban a böjt egy nap után egyetlen napra felfüggesztésre kerül, hogy legyen lehetőség a farsangi maradékokat elfogyasztani. Ez az úgynevezett Torkos csütörtök, amikor  a háziasszonyok felhasználták a zsírt, feltálalták a romlandó húsféléket, hogy se kidobni ne kelljen, se el ne csábuljanak a következő hat hétben, amikor Krisztus szenvedéseire emlékezünk. Ugyanezt a szerepet tölti be az ortodox vallásúaknál a Zsíros kedd. Akárcsak nálunk, az ortodox vallásban is a Húsvét időpontjához igazítják a böjt kezdetét. A katolikus és a keleti ortodox Húsvét esetlegesen eltérő időpontja abból adódik, hogy az ortodoxok és a katolikusok is más módon számolják ki a kalendárium legfontosabb eseményeit, így a Karácsonyt és a Húsvétot. Ez azért van így, mert a keleti ortodoxok nem ismerik el a XIII. Gergely pápa által 1582-ben elfogadott új naptárat.

A keleti szlávoknál a böjtöt megelőzi a pogány népszokásokra visszavezethető tavaszünnep, a maszlenyica, ami a mi farsangunknak felel meg. A maszlenyica egy hétig tart, ahogy véget ér, megkezdődik a nagyböjt. A maszlenyica utolsó napján, azaz vasárnap, elégetik a telet szimbolizáló bábut, és megünneplik a tavaszt. Sose felejtem el, hogy életem első maszlenyicáját Moszkvában ünnepeltem. A tavaszünnep hangulatán kicsit rontott, hogy csikorgó fagy és szikrázó napsütés volt, a csizmám talpa alatt ropogott a hó. Így aztán lilára fagyva, kétségbeesetten tömtem magamba a forró palacsintát, hátha az segít. A palacsinta arrafelé a Nap szimbóluma. Ha maszlenyica van, akkor palacsintát kell enni, a gyerekek is azt visznek az iskolába. Lépten-nyomon mindenki palacsintát süt, árul vagy éppen egy tál illatos palacsintával köszön be a barátokhoz.

A palacsintaevés mellett még egy fontos kötelezettsége van mindenkinek maszlenyica idején. Bocsánatot kell kérni minden ismerőstől, akit akarva vagy akaratlanul megbántottunk. Ne féljünk megtenni! Én is bocsánatot kérek mindenkitől , akit akarva vagy akaratlanul megbántottam, és azt kívánom, hogy hozzon a tavasz békét, hogy újra örülni tudjunk a napsütésnek!

Folytatom az ökoturisztikai témát, de a mocsár után szó szerint szelídebb vizekre evezek. Minszk szerethető város. Több más ok mellett azért is, mert az általam ismert nagyvárosok között a legzöldebb. A város tele van parkokkal, Minszk minden lakosára 18 m2 zöldfelület jut.

Ezek a parkok nem holmi zsebkendőnyi képződmények a kőrengetegben, hanem valódi, természetközeli élményt adó zöld szigetek. Többnyire átszeli őket a városon át ide-oda kanyargó kedves kis folyó, a Szviszlocs, és annak csatornái. A kisebb parkok mellett 26 nagy park van a városban, ezek egy része a belvárosban, vagy közel a belvároshoz. Minszk 2018 májusában hivatalosan is csatlakozott az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank "Zöld város" projektjéhez. A város vezetősége 2030-ra szeretné 21 m2-re növelni az egy lakosra jutó zöldfelületet. Csak összehasonlításképpen, Budapesten átlagosan 6 m2 közpark jut egy lakosra, de vannak belvárosi kerületek, ahol 1m2  közpark sem jut egy lakosra. Így talán szemléletesebb és érthetőbb a rajongásom a minszki parkokért. 

Az egyik ilyen park - szintén nem messze a belvárostól, a Függetlenség sugárút mellett - az Európában is a legjobbak közé tartozó Központi Botanikus Kert. 1932 óta létezik, a Belorusz Nemzeti Tudományos Akadémia fennhatósága alá tartozik. Nincs is messze tőle az Akadémia tekintélyt sugárzó főépülete.

A Botanikus Kert 100 hektáros területén a növények rajongói mindent megtalálnak, mi szemnek és szájnak ingere. Vannak ugyan fedett részei, de felejthetetlen élményt májustól szeptember végéig nyújt. Akkor zöldülnek ki  a fák, borulnak virágba a sétányok melletti ágyások. Akár egy egész napot is barangolhatsz a Botanikus Kertben. De elbújhatsz benne egy jó könyvvel, andaloghatsz itt valakivel kéz a kézben, de leülhetsz egy padra csak úgy, és bámulhatod a tavat. Ez utóbbi élvezetet még azzal fokozhatod, ha valamelyik kis bódéban veszel egy igazi tejszínből készült, békebeli szovjet jégkrémet. Minden falat 2000 kalória, de mindez azonnal boldogsággá transzformálódik.Természetesen bambi is kapható, azt is elszürcsölgetheted séta vagy olvasás közben.

Ja, és itt fűre lépni sem tilos. Senki nem szól rád, ha nem a sétányokon haladsz, hanem elkóvályogsz a fák, bokrok, virágok közé. Egyetlen szabály létezik, vigyázz rájuk! Közelről csodálhatod a felfoghatatlanul sokféle tulipánt, nárciszt, orgonát, amiknek vicces szovjet neveket adnak. Személyes kedvencem a „Kommunizmus hajnala” nevű orgonabokor.

Vasárnap túráztunk a hegyekben. Csodaszép idő, friss levegő, remek társaság… és nyakig érő sár. De nem akármilyen, hanem a csúszós, tapadós, cuppogós. Kilométereken át  küzdve a trutymóval, megrohantak az emlékek. Utoljára ilyen kilátástalan küzdelmet a természettel a Jelnya mocsárban folytattam.

Alig 50 éve még Belarusz területének 1/5-e mocsár volt, ezért is hívták sokáig a beloruszokat mocsári embereknek. A 20. században jelentős területeket csapoltak le, de az ország területének több mint 10%-a még így is mocsárvidék.  Ebből a legismertebb a Jelnya, amely Európa 5. legnagyobb mocsara Belarusz északi részén. Területe akkora, mint Amszterdamé, 118 tavat, számtalan kis szigetet rejt, állat- és növényvilága egészen lenyűgöző. Itt vágtam én bele egy szép tavaszi napon egy 10 km-es túrába.

Egészen a mocsártúrámig abban a hitben éltem, hogy nagyjából igaz rám a Trabant műszaki leírásának az a mondata, hogy "kategóriájában sportos és dinamikus". Aztán bekeveredtem a mocsárba és romokba dőlt az önbecsülésem. Már a túra elején gyanakodnom kellett volna, amikor szimpatikus vezetőnk azzal mutatkozott be, hogy úgy ismeri a Jelnyát, mint a tenyerét, és remek nekrológokat ír. Fittyet hányva a Rejtő Jenő hőseire hajazó bemutatkozásra, én önbizalommal telten ugrottam ki a buszból, ha lett volna nálam ridikül, bizonyára azt is elegánsan lóbáltam volna, és nekivágtam az erdőnek. Magabiztosságom pont 8 lépésig tartott, amikor egy ártatlannak tűnő pocsolyába térdig merültem.

A gyenge kezdetet rohamos visszaesés követte. Elértük a mocsarat, ahol nem tudtam olyan helyre lépni, ahol azonnal ne süllyedt volna a lábam megállíthatatlanul a Föld középpontja felé. Mindegy, hogy a vízben gázoltam, vagy a sárban cuppogtam, vagy éppen egy  biztonságosnak tűnő fűcsomóra léptem. A kölcsön gumicsizmámban a lábam mint elszabadult hajóágyú csúszkált jobbra-balra. 2-3 kilométer múlva úgy éreztem, minden lépés egy kínszenvedés. Elmerülve az önsajnálatban, rossz helyre léptem, ahol azonnal combközépig merültem a trutymóba. Kétségbeesetten éreztem, hogy Hanyi Istók vagy Shrek a mélyben azon küzd, hogy megszerezze a csizmám. Elképzeltem, hogy a fennmaradó távot félig mezítláb teljesítem a jéghideg vízben. Kétségbeesve kapaszkodtam egy fűcsomóba, majd amikor tudatosult bennem szánalmas helyzetem, rámjött a megállíthatalan vihogás, míg a többiek csizmástól kicibáltak Shrek karmai közül. Ha azt hiszitek, ezt már nem tudtam fokozni, akkor nagyot tévedtek! A következő pihenőnél éreztem, ahogy a csizmám sarka süllyed a vízben, súlypontom hátra, én meg állóhelyzetből estem fenékre a vízben. A legkínosabb, hogy ezt a következő megállónál is előadtam. Nyakig vizesen küzdöttem le a táv fennmaradó részét 10 fokban és viharos szélben.

DE megcsináltam, a túravezetőnek sem kellett nekrológot írnia miattam, az élmény pedig tényleg felejthetetlen! Ha egyszer kedvet kapsz egy minszki sétához, és marad még időd, kedved egy életre szóló kalandra, akkor irány a Jelnya!

Minszkről írta a CNN, hogy a 20 legjobb város egyike, amit még nem fedeztek fel a turisták, pedig igazán klassz hely.  Meggyőződésem, hogy a CNN embere egy, a Felsővárosban végigbulizott nyári szombat este után írta az ajánlóját. Kétségtelenül, van valami elragadó a minszki szombat esti lázban. Minden évszakban nagyon szerethető a Felsőváros, de az igazi hangulatára tényleg a nyári estéken érzel rá, amikor nyitva vannak az éttermek, bárok teraszai, a szűk kis utcák tele vannak emberekkel, a tereken élő zene szól, a Zibickaja utcán pedig ropják a táncos lábú ifjak és idősek.

Ha csak annyi időd van, hogy egy helyet felkeress Minszkben, legyen az a Felsőváros! Évszázadokat repülhetsz vissza az időben, reneszánsz, barokk és klasszicista építészeti emlékeket is megtalálsz ezen a kis területen, amit akár 1 óra alatt bebarangolhatsz.  Ez az egyetlen olyan hely a városban, ahol a II. világháború pusztítása ellenére több történelmi épület is megmaradt. Ha nem is sértetlenül, de renoválható állapotban. A város többi része nem volt ilyen szerencsés.

A Felsőváros területe már a 12. században lakott település volt, a Felsőváros nevet a 16. században kapta. A fekvése valóban a lehető legkedvezőbb: kimagaslik a környezetéből – persze nem meredek sziklaszirtekre kell gondolni, sokkal inkább egy barátságos dombra. A területet viszont félkörben öleli a kedves folyócska, a Szviszlocs. Innen indult a város fejlődése, ez volt évszázadokon át Minszk kulturális, egyházi, oktatási, kereskedelmi és politikai központja. Minszk 1499-ben kapott magdeburgi jogot, ennek emlékére áll a Szabadság téren a Városi mérleg szobor. A kereskedőknek köszönhetően itt épültek fel az első fogadók. Ezeknek már nyoma sincs, de manapság pont a térre néz az elegáns Európa Hotel. Itt állt az első városháza is, amit 1857-ben I. Miklós cár személyes utasítására romboltak földig az oroszok. 2002-2003-ban építették újjá, igaz, ma már elsősorban protokolláris események helyszíne, a polgármesteri hivatal egy lényegesen nagyobb épületben működik. Jó hír viszont, hogy a helyiek szerint a városháza újjáépítésével a régi városháza szelleme visszatért, és újra ott bolyong az épület folyosóin.

Ha a 18. században sétáltál volna a Felsővárosban, akkor a következő kép tárult eléd: vilniusi kereskedők kínálják hangosan a portékáikat, a téren csepűrágók szórakoztatják a nagyérdeműt, a Domonkos-rend Szentlélek temploma előtt éppen szentmisére gyülekeznek. Nem is sejtik, hogy 1852-ben az oroszok a katolikus templomból pravoszláv székesegyházat csinálnak, a templom melletti kolostort bezáratják, lakóit Nyeszvizsbe telepítik. Ám ezzel a templom hányattatásai nem érnek véget, 1938-ban a szovjetek le akarták bontatni a székesegyházat. A templom liturgikus könyveit a bejárat előtt tűzre hányták. A székesegyház csodával határos módon megmenekült, ma a belorusz pravoszláv egyház legjelentősebb egyházi épülete. De repüljünk vissza az időben, nézzük, mi zajlik még a Felsővárosban! A kis utcákon a jezsuita iskola tanárai éppen hazafelé tartanak.  Az arra sétáló polgárok megsüvegelik őket, nagy szerencse, ha a fiúk a jezsuitáknál tanulhat. A kitűnő képzés mellett az sem elhanyagolható, hogy a többi oktatási intézménnyel szemben itt nem érheti a nebulót testi fenyítés. Még ennyi idő után is áldják Stefan Batórit (nálunk Báthory István), aki anno a 16. században behívta a jezsuitákat az akkor éppen Litvániához tartozó belorusz területekre. A jezsuiták és a Domonkos-rendiek mellett a ciszterciek kolostora is itt áll, alig néhány lépésre a városi tűzoltóságtól.  A város elöljárói az aktuális híreket a városháza oszlopos árkádja alatt vitatják meg. Néha feltekintenek a városháza 32 méter magas tornyára, hogy egy pillantást vessenek az órára.  Jól öltözött hölgyek vizsgálgatják az árusok portékáit – főleg a selymeket és a teákat -  miközben a gyerekek a dadusokkal a Szviszlocs partján élvezik a kora nyári napsütést, vagy szájtátva bámulják a bábjátékosokat. Estére elcsendesedik a Felsőváros, a templom harangjai elütik a 8 órát, a szűk utcácskákon még néhány ittas kereskedő dülöngél, a házak emeleti ablakaiban gyertyák világítanak. Nyugovóra tér a város, hogy holnap  a napfelkeltével minden újra induljon.

Ha Minszkben élsz,  az a szerencse ér, hogy kétszer is ünnepelheted a  karácsonyt. Először december 24-én, másodszor január 7-én. Ennek oka, hogy a keleti ortodoxok más naptárt használnak. XIII. Gergely pápa vezette be 1582-ben a ma is használt Gergely-naptárat. A naptárreformot eredetileg azért javasolták, hogy a Húsvét közelebb essen a tavaszi napfordulóhoz, így a régi naptárhoz képest az ünnepek 13 nappal előrébb kerültek. A keleti ortodoxok azonban megtartották a régi, Krisztus után 46-ban bevezetett naptárat, ezért ünneplik ők  a karácsonyt januárban.

Belaruszban 1,4 millió katolikus él, jellemzően az ország nyugati részén és Minszkben. Erősek a katolikus közösségek, ha ott mész misére, nagyon sok fiatalt és kisgyerekes családot látsz. A plébánosok többnyire Lengyelországban végzik el a papi szemináriumot. A misék nyelve nagyon vegyes, plébánostól és helytől függ. Minszkben jellemzően  belorusz, van ahol orosz. Pinszkben, ami meghatározó vallási központja Belarusznak, traszjanka nyelven hallgattam misét. A traszjanka a belorusz és az orosz keveréke, melyet csak szóban használnak. Az ország nyugati határrészein, ahol magas a lengyel kisebbség aránya, előfordul a lengyel nyelvű mise is. A nagy számú katolikus közösség miatt Belaruszban a december 24. is munkaszüneti nap.

A lakosság többsége pravoszláv, ők – ahogy már említettem - január 7-én ünneplik a karácsonyt.  Más mint a mienk, nincsenek ajándékok (azt december 31-én adják egymásnak), nem látom az ablakokban a karácsonyfák fényeit, nem leng be mindent a bejgli illata, cserébe viszont csodaszépek az utcai díszek, szeretem a templomokban felcsendülő pravoszláv egyházi zenét, a lábam alatt ropogó friss hó hangját.

A szerencséseknek pedig nemcsak dupla karácsony jut, hanem kétszer köszöntik az új esztendőt is. Egyszer január 1-én, aztán jön az úgy nevezett Régi Új Év január 14-én. A dekoráció Minszkben ugyanaz, mint karácsonykor, annyi különbséggel, hogy az utcán a hangszórókból nem karácsonyi gyerekdalok, hanem újévi gyerekdalok szólnak. Nagyon bírtam ezt a duplikációt!

Az ortodox keresztények a Vízkeresztet is értelemszerűen később ünneplik, mint a katolikusok. Január 19-én ezrek mártóznak meg a jeges vízben. Minszkben a legnagyobb ortodox templomnál külön medencét építettek erre a célra. A televízió már napokkal előtte okítja a fürdőzőket, hogy csak az egészségesek vállalkozzanak a megmerítkezésre, és a fejüket ne, vagy csak egy pillanatra tegyék a vízbe. Itt egyébként rozmároknak hívják a jeges fürdőzés rajongóit, a településeknek egyenesen rozmár klubjai vannak. Azt tudni kell, hogy ezek a tél leghidegebb napjai, amikor tombolnak a mínuszok. Igaz, ilyenkor a legszebb a természet és a város is. Csikorgó fagy, ha süt  a nap, szikrázik a hó, reggel és este pedig mindent beburkol a köd. A város fényei puha sárgává válnak, a köd elnyeli a hangokat, a város is lecsendesedik és belassul. Minden olyan mesebelivé válik.

A helyzet azért annyiban szomorúbb, mint Oroszországban, hogy Belaruszban nincs év eleji 10 napos ünnep, január 1. , 2. és 7. a hivatalos munkaszüneti napok. De azért is se rossz!

Ha tetszett a cikk, kérlek, kövesd a blogom!

Fotók: saját és Путешествуйте по Беларуси
Slava Falkovsky
Michail Maren
Татьяна Мацеля
Елена Тапанг