Még mindig a Függetlenség sugárúton sétálgatva, felmerült bennem egy igen fontos kérdés. Aranyoskáim, Ti hol vásároltok? Na, csak azért kérdezem, mert én ott vásároltam minszki életemben, ahova korábban Lee Harvey Oswald is járt. Igen, igen, az a Lee Harvey Oswald. Vásárlási szenvedélyünk közös helyszíne nem más, mint a GUM, azaz az Állami Általános Áruház. Minszkben is vannak plázák, de én mégis a GUM-ot szerettem. Miért? Mert semmiben nem emlékezet az általam nem túlzottam kedvelt plázákra. Ez azért a fotókból is kiderül:-) Nincs üvöltő zene, fast fashion, food court. Cserébe van igazi szovjet büfé, a félemeleteken padok a megfáradt férfiaknak, lépcsőház kovácsoltvas korláttal és minden szegletben ott a posztszovjet történelem.
Mert ha betérek és közlöm az eladóval, hogy szeretnék egy ruhát venni, nem hív össze válságstábot, hogy elmúltam 16 és nem vagyok anorexiás, mit lehet kezdeni velem. Cserébe viszont addig hordja be az öltözőfülkébe a ruhákat és sétáltat fel-alá, míg meg nem születik a döntés, hogy a kiválasztott ruhadarab "komilfó". (A kifejezés francia eredetű, jelentése kifogástalan. Itt kétféle ruha van, komilfó és nem komilfó. Mármint rajtad.)
Mert az árukínálat 95%-a belorusz. A ruháikban egyszerűen nőnek érzem magam. Elegáns nőnek, és ez nem egy utolsó érzés:-) Sose gondoltam volna, hogy egy belorusz állami áruház csinál belőlem megszállott vásárlót, de odavagyok a hangulatáért:-)
Így vannak ezzel a helyiek is. Amikor 1951-ben megnyílt a GUM, már órákkal a nyitás előtt gigantikus sorok kígyóztak a bejárat előtt. Nemcsak az árukészlet vonzotta mágnesként a helyieket, hanem a háromemeletes áruház eleganciája is. Gyönyörű parketta, hatalmas tükrök, elegáns lépcsőház, a mai napig csodás kirakatok. Ez utóbbi esetében nekem a kedvencem az a karácsonyi kirakat volt, amelyet Anna Szilivoncsik, belorusz művésznő rendezett be. Még karácsony nélkül is szeretem a festményeit, mindig olyan érzésem van, hogy Csodaországban sétálok, amíg a képeit nézegetem. A karácsonyi kirakatát hetekig jártam nézegetni, álltam előtte és egyszerűen nem tudtam ráunni.
Ha tovább sétálsz, újabb nevezetes áruházhoz jutsz el. Ha Párizsnak van gyomra, akkor Minszknek is kell, hogy legyen. Számomra ez volt a CUM (Központi Áruház). A CUM-nak az emeleti részén a mindennapi elemózsiámat szereztem be, de a lényeg az áruház földszintje. Igazi szovjet életérzés végigsétálni a folyosón, ahol az egyik oldalon – az utcára nyíló kirakatok mentén – hosszan húzódik a talponálló pult, ahol a helyiek az utcát bámulva falatoznak. A másik oldalon a pultokon szendvicsek, habos sütik, sülthúsok, töltött tészták és egyéb ínyencségek sorakoznak. A falakról a szovjet tagköztársaságok munkásnői nézik szigorú tekintettel a vásárlókat. Bár vágni lehet az étel és a sörszagot, mégis mindig szerettem itt átmenni. Egy letűnt világ apró kis maradéka ez a hely.