Vasárnap túráztunk a hegyekben. Csodaszép idő, friss levegő, remek társaság… és nyakig érő sár. De nem akármilyen, hanem a csúszós, tapadós, cuppogós. Kilométereken át küzdve a trutymóval, megrohantak az emlékek. Utoljára ilyen kilátástalan küzdelmet a természettel a Jelnya mocsárban folytattam.
Alig 50 éve még Belarusz területének 1/5-e mocsár volt, ezért is hívták sokáig a beloruszokat mocsári embereknek. A 20. században jelentős területeket csapoltak le, de az ország területének több mint 10%-a még így is mocsárvidék. Ebből a legismertebb a Jelnya, amely Európa 5. legnagyobb mocsara Belarusz északi részén. Területe akkora, mint Amszterdamé, 118 tavat, számtalan kis szigetet rejt, állat- és növényvilága egészen lenyűgöző. Itt vágtam én bele egy szép tavaszi napon egy 10 km-es túrába.
Egészen a mocsártúrámig abban a hitben éltem, hogy nagyjából igaz rám a Trabant műszaki leírásának az a mondata, hogy "kategóriájában sportos és dinamikus". Aztán bekeveredtem a mocsárba és romokba dőlt az önbecsülésem. Már a túra elején gyanakodnom kellett volna, amikor szimpatikus vezetőnk azzal mutatkozott be, hogy úgy ismeri a Jelnyát, mint a tenyerét, és remek nekrológokat ír. Fittyet hányva a Rejtő Jenő hőseire hajazó bemutatkozásra, én önbizalommal telten ugrottam ki a buszból, ha lett volna nálam ridikül, bizonyára azt is elegánsan lóbáltam volna, és nekivágtam az erdőnek. Magabiztosságom pont 8 lépésig tartott, amikor egy ártatlannak tűnő pocsolyába térdig merültem.
A gyenge kezdetet rohamos visszaesés követte. Elértük a mocsarat, ahol nem tudtam olyan helyre lépni, ahol azonnal ne süllyedt volna a lábam megállíthatatlanul a Föld középpontja felé. Mindegy, hogy a vízben gázoltam, vagy a sárban cuppogtam, vagy éppen egy biztonságosnak tűnő fűcsomóra léptem. A kölcsön gumicsizmámban a lábam mint elszabadult hajóágyú csúszkált jobbra-balra. 2-3 kilométer múlva úgy éreztem, minden lépés egy kínszenvedés. Elmerülve az önsajnálatban, rossz helyre léptem, ahol azonnal combközépig merültem a trutymóba. Kétségbeesetten éreztem, hogy Hanyi Istók vagy Shrek a mélyben azon küzd, hogy megszerezze a csizmám. Elképzeltem, hogy a fennmaradó távot félig mezítláb teljesítem a jéghideg vízben. Kétségbeesve kapaszkodtam egy fűcsomóba, majd amikor tudatosult bennem szánalmas helyzetem, rámjött a megállíthatalan vihogás, míg a többiek csizmástól kicibáltak Shrek karmai közül. Ha azt hiszitek, ezt már nem tudtam fokozni, akkor nagyot tévedtek! A következő pihenőnél éreztem, ahogy a csizmám sarka süllyed a vízben, súlypontom hátra, én meg állóhelyzetből estem fenékre a vízben. A legkínosabb, hogy ezt a következő megállónál is előadtam. Nyakig vizesen küzdöttem le a táv fennmaradó részét 10 fokban és viharos szélben.
DE megcsináltam, a túravezetőnek sem kellett nekrológot írnia miattam, az élmény pedig tényleg felejthetetlen! Ha egyszer kedvet kapsz egy minszki sétához, és marad még időd, kedved egy életre szóló kalandra, akkor irány a Jelnya!
