Minszkbe költözésemkor hihetetlen gyorsasággal kellett lakást találnom. Az idő rövidsége mellett a városrész is kötött volt. Minszk nem Párizs, London vagy éppen Berlin, így elsőre nem tűnt akkora kihívásnak a dolog. De tévedtem. Hiába figyeltem árgus szemekkel a hirdetéseket, ha felbukkant egy elfogadható lakás a vágyott körzetben, mire felhívtam az ingatlanügynökséget, a lakás már foglalt volt. A sokadik kudarcom után úgy döntöttem, írok az ingatlanügynökségeknek, hogy ajánljanak egy olyan lakást, amit még nem hirdettek meg. Be se tegyék a hirdetésbe, én viszem.
Csodák csodájára hamarosan érkezett is az ajánlat. A lakás szép volt, bár lényegesen nagyobb a vágyottnál. De vittem, mint a cukrot, mert egyre jobban fenyegetett a hajléktalanság réme.
Megérkeztem hát Minszkbe egy soha nem látott 5. emeleti lakás boldog bérlőjeként. A tulajdonos és az ingatlanügynök már a lakásban vártak. A taxi behajtott az udvarra, és azonnal tudtam, hogy visszavonhatatlanul belecsöppentem a Back in the USSR életérzésbe. Miközben a bőröndjeimet becibáltam a lépcsőházba, fülemben vadul dübörgött a Beatles slágere, „Vissza a Szovjetunióba”. Álltam a patyolattiszta lépcsőházban, körülvettek az 50-es évek, a hatalmas belmagasság és az emelet közötti dupla lépcsők. Egyetlen dolog hiányzott: a lift, melynek hiányáról diszkréten hallgatott az ingatlanos. Így hát gyalog nekivágtam az 5. emeletnek. Minden lépcsőforduló tartogatott meglepetéseket. Hol egy könyvespolc zsúfolásig könyvekkel, hol egy kisebb fajta tárlat rajzokból és festményekből, hol szépen ápolt cserepes növényekből kialakított kertecske.
Az ajtóban Ljudmilla, a tulajdonos mamája fogadott, akitől két éven keresztül úgy féltem, mint a tűztől, de a lakás szerelem volt első látásra.
Minszk az egyetlen európai főváros, ami szinte a nulláról épült fel a 20. század második felében. Az én utcám Janka Kupala belorusz költő nevét viseli, és stílusosan a Partizán városrészben található. A ház, ahol laktam, rögtön a háború után épült. Az építkezéskor még fafödémet használtak, ahogy járkáltam a lakásban, egyes részeken lehetett hallani, ahogy nyikorog. A ház falai olyan vastagok, hogy bekucorodhattam olvasni az ablakpárkányra. Voltak persze szokatlan dolgok. Itt még nyaranta 3 hétre szünetel a melegvízellátás karbantartás miatt. Ez még 30 fokban se vidám, de Minszkben nem a forró nyarak a jellemzőek. Cserébe viszont takarékosak a fűtéssel, így hamar megszoktam, hogy szeptember végétől május végéig úgy felöltöztem otthon, mint Amundsen a sarkkutató.
A ház három lépcsőházból áll, melyek láthatóan nem egyszerre épültek, valamikor az 50-es évek elején-közepén építették össze őket, de mind magasságban, mind stílusban eltérőek. Ami közös a három lépcsőházban, hogy alapvetően akadémiai professzorok, kutatók, írók, művészek, magas rangú állami hivatalnok kaptak itt bérlakásokat.
Az ablakom alatt állt egy sor gesztenyefa, a lépcsőház udvari bejáratánál pedig egy emléktábla, ahol időnként valaki virágot helyezett el. A tábla szerint az udvar minden fáját a 20-as évek komszomolistája, a sztálingrádi ütközet résztvevője, A. A. Alipov ezredes ültette. Az Alipov család Kijevből költözött Minszkbe, a nagymamát élete végéig kínozta a honvágy. A fiatal Alipov az egész udvart gesztenyefákkal ültette be, hogy a nagymamát Minszk belvárosában legalább a fák emlékeztessék Kijevre. Mára a fák - ha nem is az égig - de legalább az én 5. emeleti konyhaablakomig nőttek. Én a gesztenyefákat, Belarusz pedig a Szuvorov Katonai Iskola megalapítását köszönheti Alipovnak. A II. világháború befejezését követően Alipov a Belorusz Nemzeti Tudományos Akadémia pártfőtikár-helyettese lett. Az unokája is sokáig a szomszéd lépcsőházban élt.
Belaruszban ismeretlen a közös képviselő fogalma, de még van kommunista szombat, amikor a lakók a közös udvart a tavasz beköszöntével kitakarítják. A jó fej szomszédok összefognak, gyűjtenek pénzt, virágot ültetnek, megszépítik az udvart és az életedet. És itt nem tépik ki a virágot, törik le a kerti kutyát (kerti törpe belorusz változata), viszik el a tavacskánkat.
